Colin Firth autogramjai
Tizennégy évesen döntött úgy, hogy színész lesz. Első jelentős sikerét 1995-ben aratta, a Büszkeség és balítélet című film Fitzwilliam Darcyjaként, majd 2001-ben ismét egy hasonló nevű figurával: a Bridget Jones Mark Darcyjával hódított. Azóta még jónéhány filmalkotásban láthattuk, de a csúcssikert eddig kétségtelenül a Golden Globe és Oscar-díj 2011-es kettőse jelenti, melyet A király beszéde című filmben játszott főszerepéért vehetett át.
Az interneten több autogramja is fellelhető. Dátumukról sajnos, nincs adat, kivéve a 3-ast, amely a Magyarországi Autogramgyűjtők Klubjának blogja szerint 2005-ben készült. Nem ismertek az írások készítésének pontos körülményei sem. Tehát csak tippelni lehet: bár nem biztos, de feltételezhető, hogy az aláírások az alább feltüntetett számok sorrendjének megfelelő időrendben keletkeztek. Hogy miért is?
Nézzük csak meg őket. Az 1-es papírra vetésekor a művész fontosnak tartotta, hogy a leírtak tartalmát, vagyis a nevét egyértelműen azonosítani lehessen. Valószínűleg itt még kevéssé ismert ember – persze jelentős ambícióval, amit az óriási kezdőbetűk és a felfelé irányuló szavak is mutatnak. Személynevének túlhangsúlyozott C-jével mindazonáltal csinos „tetőt” is emel védekezésül, ez alatt lapul a többi, sokkal szerényebb méretű betű – vállalja önmagát, de magánemberként óvatos, nem szereti, ha valaki „bele akar látni a kártyáiba” és megválogatja, hogy kit enged igazán közel magához.
A 2-es számú aláírás az elsőhöz hasonló, de kevésbé görcsös és szögesedő. Oldottabb összbenyomást kelt, lendülketesebb gördülékenyebb, 
kevesebb szorongást tükröz. Girlandos végvonallal zárul, vagyis a külvilág (jobb oldal) felé készséges, nyitott gesztust tesz. Az aláíró önbizalma növekedett és igyekszik megfelelni az elvárásoknak, hiszen el akarja érni célját.
A 3-as számú autogram leírásakor, úgy tűnik, már kezd elege lenni a felhajtásból. Vonalvezetése igen határozott, az óvatoskodásra sem fordít annyi figyelmet (szinte eltűnik a „tető” a C-nél), viszont úgyszólván tőrt ránt: az utolsó h betű végvonalát kreatív megoldással gyorsan visszakanyarítja a t és h egyetlen közös törzsvonalához, majd elrántott, szúrós, hosszú végződéssel fejezi be. Többé nem elzárkózással, visszavonulással védekezik, hanem akár nyílt konfliktust is vállal, ha úgy érzi, hogy másoktól, illetve a túlzott érdeklődéstől meg kell védenie magát. Úgy is fogalmazhatunk, hogy bizonyos kedvezőtlen tapasztalatai nyomán már „tüskéket” fejlesztett ki.
A 4-es számú, 2005-ben adott autogram a befutott művészé. Talpára állt, és az aláírása is ezt tette. Viszont írása egyáltalán nem olvasható – a nevét már ismerik, nem szükséges újra meg újra „szájba rágni” és nincs is rá idő. A különálló személynévnek csupán egy kis kezdeményét láthatjuk, mellette tornyosul a jóval nagyobb és magasabban elhelyezett vezetéknév: a magánéletnél immár sokkal nagyobb teret tölt be a hivatás, a nyilvános szereplés. Megmarad a kihegyesedő végvonal: állandó készenétben áll, kihegyezett érzékekkel figyel, hogy szükség esetén hárítsa a felé irányuló „csapásokat”. 
Az 5-ös számú autogramban létrejött a fúzió - a színész teljes mértékben azonosult hivatásával. Aláírásába belecsempészi a korábbi „tetős” C betű elnagyolt mását, magánemberi mivoltát is, amely mintha erődrendszer mögül „kukucskálna” a külvilág (jobb oldal) felé. Zárt formákkal védi magát felülről és alulról is. A kihegyesedő végvonal sem hiányzik - szükség esetén kész a küzdelemre. Vonalvezetésével vizuális labirintusba tereli a szemlélőt: igazodj ki rajtam, ha tudsz... Avagy: rajtam ugyan nem találsz fogást! Ha pedig tolakodsz: készenlétben tartom a „tőrömet”...!
(podonyi)